Az adott kor iparszerű sertéstartásának egyik legfontosabb alappillére minden időszakban a tenyészkocák utánpótlása volt. Az elmúlt években ez – ha lehet – még nagyobb szerepet kapott, hiszen a sertéstartás eredményességét nagyban befolyásolja, hogy mekkora mennyiségű és milyen minőségű hízóalapanyagot tudunk előállítani a tenyészállomány termelésének köszönhetően.
A sertéstartók egy része – a hagyományosnak nevezhető módon – a saját telepén állítja elő a tenyészsüldőket. Ebben az esetben a kocaállomány 10-15%-a az utánpótlás előállítását szolgálja. A született utódok közül a nőivarú egyedek 55-65%-át állítják tenyésztésbe. A felnevelésük során minimum kétszer (de inkább háromszor) szelektálják az állományt: vizsgálják többek között az egészségi állapotukat, és kiemelt figyelmet kapnak olyan tulajdonságok, mint a csecsbimbók száma vagy a lábszerkezet. A fiatal kocasüldőket gyakran a hízóállománnyal együtt nevelik, és a 80-100 kg-os testsúly elérését követően kezdődik a csoportos tartásban történő nevelésük. Takarmányozásuk innentől eltér a hízók takarmányozásától: külön tenyészkocasüldő-takarmányt vagy vemhes kocatápot kapnak a termékenyítésig.
A röviden ismertetett módszernek az egyik nagy hátránya, hogy a további – tenyésztésbe nem vett – állatokat hízóként nevelik fel, és az ellenivar, illetve a tenyésztésre alkalmatlan nőivar egyedei fejlődésükben elmaradnak a végtermék utódoktól. Ezért hizlalásuk hosszabb időt vesz igénybe, nehezebben valósítható meg az „all-in/all-out” a hizlaldákban. További probléma, hogy a vágóhidak számára értékes színhús kihozatal is lényegesen gyengébb. Ezeknek az állatoknak a hizlalása tehát lényegesen gazdaságtalanabb, mint a terminál utódoké.
Előny viszont, hogy lényegesen kisebb az egészségügyi kockázat, hiszen csak ritkán és sokkal kisebb egyedszámban érkezik a telepre a genetikai előrehaladást szolgáló nagyszülő állomány, nincs szükség állandó karanténra.
A genetikai előrehaladásban napjainkban is óriási lehetőségek vannak, az ebben lévő gazdasági előnyök kihasználása létkérdés. A különböző tenyésztőszervezetek ennek érdekében komoly munkát végeznek. Nagyobb állatlétszámmal dolgoznak, nagy a szelekció intenzitása, csak a teljesítményvizsgálatok során legjobban teljesítő egyedek maradnak. Többek között ennek is köszönhető, hogy a sertéstartók egyre nagyobb része hagy fel a saját tenyészállat-előállítással, és vásárol kocasüldőket a minél jobb termelési eredmények elérése érdekében.
Tény, hogy a tenyészállomány-vásárlással történő pótlása esetén folyamatosan fennáll a fertőzések kockázata, hiszen új állomány érkezik a telepre évente 3-4 alkalommal. Ezért (is) fontos, hogy a kocasüldők magas státuszú, lehetőleg ugyanazon donortelepről érkezzenek folyamatosan. Szintén a telepi állomány védelmét szolgálja, hogy az érkező kocasüldőket először karanténistállóban kell elhelyezni. Itt, ebben az időszakban kell felkészíteni az érkező állatokat is a telepi – elsősorban állategészségügyi – állapotokra. Nagyon fontos, hogy az érkező és a már bent álló állomány ne érintkezzen! A karantén ideje alatt van idő felismerni az esetleges egészségügyi problémákat, kialakítani a vakcinázási programot stb. Itt is ugyanúgy figyelni kell pl. a fertőtlenítésre, a munkaszervezésre, az állatok megfelelő elhelyezésére, mint a termelőtelepen! Mivel egyszerre több korosztályú süldő érkezik a karanténtelepre, már itt el kell kezdeni az ivarzások megfigyelését.
A karanténtelepről csoportos kocaszállóra kerülnek a süldők. További nevelésük általában kiscsoportos tartásban valósul meg. Ha van rá lehetőség, az állatok maradjanak abban a csoportban, amelyikben a karanténistállóban voltak. Az elhelyezésük lehetőleg jó „szellős” legyen: 50-110 kg között 0,7-1 m2 (minimum 0,55 m2), 110 kg fölött 1,5-2 m2 (minimum 1 m2) a javasolt férőhely nagysága. Mivel a jó lábszerkezet kialakítása szintén nagyon fontos szempont, az istállók 60-80%-ban teli padlósak legyenek. Kiemelt figyelmet kell fordítani a világításra! A kocasüldők számára minimum 100 lux erősségű megvilágítást kell biztosítani napi 16 órán keresztül.
Függetlenül attól, hogy a tenyészállomány pótlása vásárolt vagy a saját telepen előállított süldőkkel történik, nevelésük egyik legfontosabb pontja a takarmányozásuk. Ahhoz, hogy a hízóállomány minél magasabb testtömeg-gyarapodást érjen el, már az anyai vonalak is szelektálva vannak erre a tulajdonságra. A megfelelő szervezeti szilárdság és a hosszú hasznos élettartam viszont csak visszafogott takarmányozással érhető el.
Az elmúlt években több genetika kocasüldőinek nevelésében vettünk és veszünk részt (Topigs, Choice, Hypor stb.). A tenyésztőszervezetek a minél jobb eredmények elérése érdekében pontos elvárásokat, paramétereket határoznak meg a süldőnevelés során a takarmányozási fázisokat, a takarmányok beltartalmi paramétereit illetően is. Ezek alapján tudjuk meghatározni, hogy egy-egy időszakban milyen beltartalmú takarmányokat kell etetni a süldőkkel. Az ajánlások 30 kg-os testtömegtől a tenyésztésbe vételig általában két- vagy háromfázisú takarmányozást javasolnak. Részletesen tartalmazzák az adott időszak takarmányainak pontos összetételét a nyersfehérjeszintektől kezdve a vitaminszinteken át a mikroelemek szintjéig. A különböző takarmányozási fázisok során etetett napi mennyiségekre is konkrét javaslatok vannak, amelyeket az etetési görbék tartalmaznak. Ezek a javaslatok azonban nincsenek „kőbe vésve”, sok esetben módosításra szorulnak a telepi tapasztalatok alapján.
A Bonafarm Csoport tevékenységének, illetve választott genetikájának köszönhetően a legtöbb tapasztalatot a DanBred süldőnevelésével kapcsolatban szereztük az elmúlt években. 2020-ban 22 ezer db kocasüldőt állított elő a Bonafarm sertéságazata a saját, de nagyobb részt „külsős” partnerek telepei részére.
A legnagyobb kihívást – a már az előzőekben említett – visszafogott takarmányozás jelenti. A tavalyi eredmények alapján 500-600.000 hízó eredményét vizsgálva a napi testtömeg-gyarapodás 990 gramm volt. Ilyen eredmény eléréséhez természetesen az anyai vonal jó hízékonysági képességére is szükség van, tehát a kocasüldők is nagyon magas napi testtömeg-gyarapodásra képesek (ezzel szemben az ajánlás maximum 800 gramm!). További nehézséget jelent, hogy a telepek egy részén „ad libitum” etetés van, máshol viszont lehetőség van a süldők adagolt etetésre is. Ennek megfelelően eltérő beltartalmú takarmányokat készítünk az etetési technológiától függően (1. táblázat).
1. táblázat: Süldőtakarmányok táplálóanyag-tartalmára vonatkozó ajánlások különböző etetési technológia szerint (DanBred)
A túlzott takarmányfelvétel mértékéből eredő elhízás a takarmány rosttartalmának növelésével valósítható meg. A lassan felszívódó rostforrások (répaszelet, korpa) telítettséget okoznak az emésztőrendszerben, víz hatására nő a térfogatuk. A teli emésztőrendszer hatására az állomány nyugodt lesz, minimálisra csökken az agresszió mértéke. A takarmány rosttartalmának pontos beállításával tehát szabályozni tudjuk az állomány takarmányfelvételét.
A süldők tenyésztésbe vétele a 2., 3. megfigyelt ivarzást követően történik. A 2. táblázat néhány tenyésztő szervezet ajánlásait tartalmazza a tenyésztésbevétel alapvető paramétereit illetően:
2. táblázat: Különböző genetikájú kocasüldők tenyésztésbevételének időpontjára vonatkozó ajánlások
A telepi F1 állományának kialakítása komoly tervezést, technológiát, menedzsmentet igényel. Csak akkor tudunk eredményes gazdálkodást folytatni, ha a kocák minél több nagy méretű almot, minél több életképes malacot tudnak fialni és felnevelni. Ehhez egyaránt szükség van a tenyésztőszervezetek ajánlásaira, a jó telepi menedzsmentre és a kocasüldők igényeit maximálisan kielégítő takarmányozásra.
Tóth Zoltán
vezető sertés szaktanácsadó
Gerencsér Gábor
sertés szaktanácsadó
Bonafarm-Bábolna Takarmány Kft.
